Japánban az 1980-as évek eleje a fellendülés időszaka volt, amikor óriási mértékben felértékelődtek a részvények és a fölterületek árai. A könnyen kapható hitelek, a gátlástalan spekuláció, valamint az ügyeket nem kellő szigorral kezelő központi bank is hozzájárult ahhoz, hogy az egekig emelkedtek az eszközök árai. Az 1980-as évek végétől azonban stagnáltak az árak, és végül 1992-ben összeomlottak. Ez az eszközbuborék kikövezte az utat a gazdasági stagnáláshoz és a deflációhoz, ami ahhoz vezetett, hogy az 1990-es éveket Japánban „elveszett évtizednek” nevezik. Nagyon hosszú időbe telt, amíg az árak emelkedni kezdtek, és a japán gazdaság visszatért a rendes kerékvágásba. Az esemény hatására a Bank of Japan (BOJ), Japán központi bankja is átalakult, és az intézmény a gazdaságba beavatkozó egyik legaktívabb szereplővé vált.
Előzmények
Japánban az 1980-as években virágzó gazdaság volt, évente átlagosan 4%-os növekedéssel. Az ország az 1960-as és 1970-es években kiterjesztette exporttevékenységét, és az 1980-as években mind a hazai, mind a nemzetközi kereslet segítette növekedését. A munkanélküliség rekord mélypontra került, és könnyű volt hozzájutni a hitelekhez. Japán a háború után óriási technológiai fejlesztésbe kezdett, és ennek eredményeként minőségi csúcstechnológiás eszközöket hoztak létre a fogyasztók és a vállalati felhasználók részére egyaránt. Ezek a termékek keresettek volt a helyi és a külföldi piacokon is, és a pénzmennyiség hatására a japánok folyamatosan modern életmódjuk minőségének javítására törekedtek. Emellett a kedvező monetáris környezet túlzott mértékű növekedést eredményezett. A gyenge helyi valuta és az alacsony árak következtében Japán ideális befektetési és fogyasztási paradicsomnak számított. Hazai szinten a föld- és részvényárak is gyorsan emelkedtek; és nemzetközi szinten Japán a világ legnagyobb hitelező országává vált.
Majd 1985-ben, a gazdasági fellendülés közepén, Japán más G5-országokkal együtt megkötötte a „Plaza-egyezmény” elnevezésű megállapodást. Az egyezmény, amelyet az Egyesült Államok támogatott, hogy megoldja kereskedelmi egyensúlyhiányt a többi G5-országgal, Japán számára negatív hatásokkal járt. A japán jen szinte azonnali átértékeléséhez vezetett, amely 1985 utolsó negyedévében nagymértékben felértékelődött. Ez azonnali veszélyt jelentett a japán gazdaságra, és a Japán Központi Bank monetáris politikai terv végrehajtásába kezdett a jen leértékelésére.
A BOJ csökkentette és fenntartotta az alacsony árfolyamokat, amelynek hatására mind a fogyasztók, mind a vállalatok növekvő mértékű spekulációba kezdtek. Az inflációval kapcsolatban aggályok merültek fel, de az Egyesült Államokban történt 1987-es összeomlás, a „fekete hétfő” elhalasztotta a BOJ kamatemeléssel kapcsolatos terveit. A vállalatok továbbra is hatalmas tőkebefektetéseik finanszírozására, valamint jövedelmező tőzsdei befektetésre használták a könnyű hitelfelvétel kínálta lehetőségeket. A föld- és ingatlanárak 1985 és 1990 között több mint 167%-kal emelkedtek, a részvények ára pedig 1987 és 1989 között megduplázódott. A BOJ késve észlelte az elszabaduló árak okozta veszélyt, és intézkedéseket vezetett be.
Hogyan pukkadt ki a buborék
A BOJ 1989 utolsó negyedévétől kezdett meredeken emelni kezdte a kamatokat. A részvényárak, amelyek már 1989 végén tetőztek, szenvedték meg elsőként ezt az intézkedést. 1992 elejére a Nikkei index az 1989 végén elért 40 000-es csúcsról 50%-kal, 20 000 pont alá zuhant. A föld- és ingatlanárak csökkenése 1991-ben, lassabb ütemben kezdődött meg. A BOJ az ingatlanárak rugalmassága miatt továbbra is emelte a kamatokat, még akkor is, amikor a részvények árfolyama már nagyon megszenvedte azt.
Mi történt az összeomlás után?
Az eszközbuborék pusztító hatással volt a japán gazdaságra. Csak 1991-ben a csődbe ment vállalkozások aránya több mint 66%-kal nőtt, és bár a munkanélküliség viszonylag alacsony maradt, a munkavállalói bérek nagymértékben csökkentek. Mindenhol látszottak a veszteségek bizonyítékai: befejezetlen gyárak, ingatlanprojektek és egyéb nagy mennyiségű tőkét igénylő beruházások. Ennél is rosszabb volt, amikor a buborék kipukkadt, és beköszöntött az „elveszett évtized”.
Elveszett évtizednak a Japánban 1991 és 2001 között tapasztalható gazdasági stagnálás időszakát nevezzük. Ebben az időszakban csökkentek az eszközök árai. A Nikkei index, amely már 1992-ben több mint 50%-ot esett az 1989-ben elért csúcshoz képest, 2001-ben körülbelül 10 000 pontra esett vissza. A föld- és ingatlanárak továbbra is lefelé tartó spirálban voltak, és 2001-re több mint 70%-kal csökkentek. A gazdaság átlagosan körülbelül 1%-os GDP-növekedést ért el ezekben az években, ami jóval elmaradt a többi fejlett ország átlagától. Az „elveszett évtized” után azonban a gazdaságban még mindig nem volt érdemi fellendülés.
A Nikkei index tovább csökkent, és 2003 augusztusában érte el 8000 pont alatti mélypontját. A 2008-as globális pénzügyi válság csak rövid ideig tartó fellendülést tett lehetővé, amelynek hatására a Nikkei 2009 márciusában 7500 pont alá csökkent. A referenciaindex csak 2015-ben emelkedett a 20 000 pontos szint fölé, és a mai napig nem érte el 1989-es csúcsértékét. Ez valójában nem „elveszett évtized” volt, hanem inkább „3 elveszett évtized”.
Mi okozta a japán eszközbuborékot?
A japán eszközbuborék kialakulását több tényező gyorsította fel. A felelősség nagy része azonban a Japán Központi Bankot terheli, mind a buborék létezése során, mind a kipukkadást követően megtett és meg nem tett intézkedésekért. Amikor a japán jen 1985 közepén felértékelődött, a BOJ túlságos mértékben és túl hosszú ideig csökkentette a kamatlábakat. Ez könnyen hozzáférhető pénzeszközökhöz és az eszközáraknál kialakult buborékhoz vezetett. Amikor a bank aggódni kezdett a magas eszközárak miatt, keményen és gyorsan reagált. 1989-től agresszív kamatemelésbe kezdett, amit akkor is folytatott, amikor ezt már megszenvedték a részvényárak. Mindössze két év alatt ötször emelték a kamatlábakat. Mire a központi bank 1991-ben a kamatlábak csökkentésével korrigálni akarta a hibáit, Japánban már hitelezési válság és likviditási csapda volt. A hitelfelvétel nehézzé vált, a befektetők és a háztartások pedig még a BOJ által meghatározott alacsony kamatlábak mellett sem bíztak annyira a helyzetben, hogy költsenek vagy befektessenek az országban.
A banki deregulációt az eszközbuborék másik kapcsolódó okának tekintik. Az 1980-as évek elején megkezdődött a bankok deregulációja, kivonták őket a Pénzügyminisztérium szigorú ellenőrzése alól. A japán bankoknak, amelyek korábban magas haszonkulcsot és csődvédelmet élveztek, most a túlélésük biztosítása érdekében gyorsan „újítaniuk” kellett. A helyzetet tovább rontotta, hogy jelentős vállalati ügyfeleket is elvesztettek, akik hatalmas saját készpénztartalékkal rendelkeztek, valamint mind az országban, mind külföldön egyéb olcsóbb finanszírozási lehetőségekhez is hozzáférhettek.
A bankok továbbra is maradtak a hitelfelvevők kockázatos piacán, amely a föld- és ingatlanfejlesztőket, valamint más kis- és középvállalkozásokat is jelentett. A bankok az 1980-as évek virágzó időszakában túlságosan sokat kölcsönöztek ezeknek a kockázatos vállalkozásoknak, illetve más projektekre is. A föld különösen keresett hitelbiztosítékká vált, ami még tovább növelte a földek árát. A hitelezés az új föld- vagy ingatlanprojekt-értékelések alapján folytatódott, és emiatt a buborék kipukkanásakor a bankok sebezhetővé váltak. A hatalmas adósságteher megmutatta a bankok gondatlanságát, valamint hozzájárult az „elveszett évtizedek” alatt tapasztalható hitelválsághoz és likviditási csapdához.
Tanulságok
Az 1992-es japán eszközbuborék-kipukkanás a mai napig nagyszerű gazdasági referencia-időszakot jelent az ország számára. Különösen hasznos tanulságokkal szolgált ez a Japán Központi Banknak azzal kapcsolatban, hogy mennyire fontos a likviditási és inflációs válságokra adott gyors, körültekintő és proaktív reakció. A BOJ nem cselekedett gyorsan, amikor a bankok az 1990-es években veszélyben voltak. Tétlensége nem segítette a japán gazdaságba vetett bizalmat, mivel sem a háztartások, sem a vállalatok nem költöttek és nem fektettek be az országban.
A bankok számára a legfontosabb tanulság, hogy megfelelően kell értékelni a hitelfelvevők különböző csoportjainak hitelképességét. A bankok nem voltak képesek a projektek megfelelő felmérésére, és elfogadták fedezetként a túlértékelt eszközöket. A buborék évei előtt a japán bankok főként nagyvállalatoknak nyújtottak hitelt, amelyek nagyrészt megbízható hitelfelvevők voltak. A buborék évei alatt kapzsiságuk megmutatta meggondolatlanságukat, mivel a legtöbb hitelt kockázatos hitelfelvevőknek nyújtották, tőkéjük pedig egy összeomló tőzsdéhez kötődött.
A nagy brókercégek üzleti tevékenysége is tanulságokkal szolgált. Ezek a vállalatok különböző vezető vállalatoknak forgalmaztak „biztonságos” befektetési konstrukciókat. A vállalatok ezután óriási pénzeszközöket kötöttek le a legjobb brókerházakban, és a pénz mindig rendelkezésre állt a jövedelmező tőzsdén való befektetéshez. A vállalatok, amelyek nagy összegeket vesztettek el ténylegesen a buborék kipukkanása során, annak ellenére csökkentették befektetéseiket és kiadásaikat a japán gazdaságban, hogy alacsonyak voltak a kamatlábak.
Zárszó
A japán eszközbuborék korszakára, kipukkanására és utóhatásaira mindig úgy fognak tekinteni, mint egy erőteljes figyelmeztetésre: a gazdaság nem megfelelő kezelése sok éven át pusztító hatással járhat. A japán gazdaság a mai napig érzi a buborék időszakának hatásait, a részvények árfolyama még mindig nem érte el az 1989-es csúcsot. Japán arra törekszik, hogy ne ismételje meg azokat a hibákat, amelyek az „elveszett évtizedekhez” vezettek, és a Japán Központi Bank folyamatosan és aktívan figyelemmel kíséri a pénzügyi rendszert, hogy ne érje ismét meglepetés.
